Folytatás..4

 

 ←→ 

 

 Sárát és Icát az öt évvel, idősebb testvért bevitték a városban, ahol a nagynéni Juci vállalta, akinek sajnos nem volt gyermeke, hogy gondját viseli a zimankós időben a két kicsi lánykának. Mire eljön, a nyár már ismét a tanyán élvezhetik a kellemes napokat. De közben sok minden történt és a kicsike Sára nem igazán fogadott szót az apja testvérének. Az egyik alkalomkor a kályhához tartotta a cirokseprűt, és amikor elkezdett füstölni gyorsan bedobta az ágy alá, ne hogy meglássák az újabb csíntevését. Még szerencse a Juci néni mindent látott így sem, a gyerekeknek sem a néninek nem lett nagyobb baja. De tovább nem szerette volna a gyerekek gondozását, félt, hogy ez bár mikor megismétlődhet, jaj, mi lesz, ha nem lesz résen? Így többé a gyerekek a tanyán töltötték nem csak a nyarat, de a telet is.

Évek teltek, s napok múltam a kis Sára meg tanult beszélni, Igen ám, de egy kicsit pöszén. Mondogatta is az apa, hogy bizonyosan, azért mert a bölcsőből kiesett, amikor még aprócska gyermek volt és a nagyobbik nővére Teca ki akarta venni onnan. Majd kinövi, gondolták, és nem sokat törődtek vele. Valójában talán tetszett is nekik hogy mindent olyan másképpen mond ki, mint a többi gyermekük. A legjobb barátja a hatalmas termetű fekete nagy szőrű Bogár kutya, mondhatnám azt a mai elnevezéssel bébiszitter. Ez egy olyan okos állat, hogy a csetlő-botló kislányt mindenhová követte, és ha ne talán a kutya úgy vélte rossz irányban megy a lányka, ott veszély fenyegetheti, akkor elébe állt és nem engedte tovább, fellökte, hogy az a fenekén találta magát, amikor felállt és ismét arra akart menni újra a popsiján landolt. Ez addig tartott így, míg nem indult el a másik irányban. De naponta lehetett ezen az állaton lovagolni vagy jobban mondva kutyagolni. Amikor elfáradt majd leült a két mellső lábát kinyújtotta és az istenért sem, mozdult onnan sehová sem. Nem szólt, nem morgott és még a fogát sem vicsorította, csak ült és várta, hogy leszálljanak róla.

 ←→