←→ 

Majd megyek, mindjárt mondta az idős bácsika, kártyázott tovább mintha semmi sem történt volna. Mari néni várt türelmesen egy idő után megszólalt „Viktor ki viseli a kendőt?” kérdezte a férje felé tekintve. Hát te, mondta az idős bácsika, akkor nem mondom, többször gyerünk és etetni a teheneket. Erre a bácsi lekapta a Mari néni fejéről a kendőt és a saját fejére, kötötte, abban kártyázott tovább: Mari néni megszólalt ismét. Gyerünk etetni az állatokat, de Viktor bácsika azt mondta, ki viseli a kendőt most, hát én, mondta is azon nyomban. Én pedig azt mondom, tűnjél haza és etesd meg az állatokat egyedül ma. Már is kufircoljál hazafelé, índics már és a bácsika tovább kártyázott a kendővel bekötött fejjel. Ezt azért mondtam el, mert annyira tetszett a történet és a bácsika olyan fura volt a kendőben, hogyha rá gondolok még most is azon nyomban mosolyogni, kezdek ezen a történeten. Az egyik alkalommal a másik szomszédban mentek kártyázni, ott pedig már tv is volt. Mari néni imádott tv-t nézni pláne ha „bűnügyi” sorozatok voltak. Ezt kihasználva mondták a Viktor bácsinak jó hangosan, hogy estére bűnügyi film lesz, erre az idős bátya akkor megyünk. De ő tudta hogy csak a néni miatt mondják, hogy bűnügyi lesz. Egy idő után Mari néni rájött a csalásra és mondta tik, mindig becsaptok engemet, mert nincs is a tv-ben az, amit mondatok és közben nagyokat kártyáztok.
   Tizennégy éves voltam, amikor az Ica testvérem férjhez ment és hatalmas lakodalmat csaptunk. Talán ha jól emlékszem vagy 60-70 ember is mulatott itt, úgy járták a táncot, hogy csak lestem, mint Rozi a moziban. Az esküvőre mindenkinek csodaszép ruhát vettek a szüleim. Ekkor már csak félig laktunk a tanyán. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a szülők tanyán éltek mi gyerekek pedig bent a városban. Péter bátyám éppen katona volt, amikor az Ica nővérem férjhez ment, így ha jól emlékszem még az esküvőn sem volt jelen. Nyíregyházán szolgálta ki azt a kettő évet, amit akkor még minden tizennyolc évet betöltött és egészséges férfinak kellett. Közben Peti is megismerkedett egy szép csinos lánnyal, aki a nővérem férjének a rokona volt.

 ←→ 

 ←→  

Szaladtam azonnal az édesapámhoz, aki megfogta és kirántotta azt. Nem volt más, mint egy jó kövér patkány, ezért éreztem a kaparást, amikor húzni kezdtem őt. Mondták is a szüleim még szerencse, hogy nem harapott meg engemet. Gyermekként sokat játszottam egyedül mivel a testvéreim mind idősebb volt nálam, így olyan játékokat gondoltam ki, ami egyedül is ment. Például: mezei virágokat szettem a határban, majd csokorban kötöttem őket, amit elvittem az általam kinevezett piacra. A mezei virágok pedig olyan csodásak,(pipacs, szarkaláb, búzavirág, pitypang és még egy nagyon finom illatú, amit úgy neveztek, hogy mogyorófű virág). Ezeket árultam naponta s nem győztem a csokrokat kötni belőle. Akkor volt még egy elfoglaltságom a házépítés, ami abból állt, hogy minden nap téglából építettem egy hat-hét tégla magasságú körülbelül egy méter belterületű építményt, amit rendes tetőcseréppel födtem be. Ez azért kellett minden nap újra és újra építeni, mert a tanyánkon a sok disznó és kismalac neki dörzsölődött és az beomlott hol itt, hol ott, közben a cserép mindig összetört szinte mind. . Hát így teltek a gyermekéveim, ami hamar elrepült. Tíz évesen már a városban éltünk, mert a családi pénzt összetették és vásároltak egy csodás házat Lajos bátyámnak, majd hamarosan Petinek is vettek egy még szebb házikót. Így már mindegyikünk mi gyerekek az egyik városi lakásban laktunk. Minden vasárnap délután eljártam a moziban, vagy két-három évet, majd ahogy nőni kezdtem a Lajos bátyám nem engedett tovább. A testvéreim otthon esténként szinte naponta kártyapartit tartottak, összejöttek a szomszéd legények és volt egy idősebb szemben lakó Viktor bácsi, ő is imádott kártyázni. Közben én is megtanultam ennek a játéknak minden csinját-binját. Viktor bácsi az egyik karácsonykor is ott kártyázott a testvéreimmel, már olyan délután négy óra lehetett, amikor jött nagy sebbel-lobbal a kedves felesége a Mari néni „hogy Viktor etetni kell a teheneket”.

  ←→ 

 

 

 ←→ 

Ekkor édesanyám megszegte a tűzforró kenyeret és házi zsírral bekente, majd ahogy kente a zsírt, az olvadt el, rajta és ha nem féltünk hogy megsüt, már ehettük is a friss ropogós zsíros kenyeret. A mai gyerekek el sem tudják ezt képzelni, hogy milyen finom volt és laktató is, csak vigyázni kellett vele, ne hogy sokat együnk belőle, mert a forró kenyér könnyen megülte az ember gyomrát és a következmény az volt hogy egy-két nap fájdogált a hasunk tőle. De ha betartottuk a szabályt, akkor nincs olyan mai pizza vagy hamburger, ami vetekedni tudna ezzel a frissen sülttel. Meséli mosolyogva Sárika, de annyira belejött a mondani valójában, hogy tovább folytatta azt. Majd elfelejtettem, hogy amikor a kenyeret a kosárkákban tette az édesanyám. Megmaradt tésztából lángost készített. Nagy kerekre nyújtotta majd az égő kemencében betolta a sütőlapáton, amikor megsült minden finomságot raktunk rá. Így teli hassal nem volt nehéz kivárni, azt hogy mikor sül ki a határom túlra elszállott finom illatú kenyér. Ma már nem igazán szokás a kenyérsütés, sem falun, sem városban. Így a mai gyerekek ettől a csodálatos élménytől is megfosztva érezhetik magukat.

  Közben a jutott eszemben hogy egy alkalommal a tanyánk ereszaljában hatalmas patkányt fogtam meg. Ezt nem úgy értelmezd, hogy utána szaladtam és megfogtam, ennek is története van. A tanya olyan tégla alapú volt és előtte, mielőtt a konyhában léptünk volna a ház eleje fagerendás a tetejét, pedig cseréppel födték be. Ezt ház eleinek neveztük és ott körülbelül 4-5méter hosszú nagygerenda, a fal mellett egy pár téglára rátéve. Egy alkalommal azt vettem észre, hogy valami kilóg a gerenda alól, olyannak láttam, mintha egy ostorszíj lett volna ott. Meg fogtam a szíjat és ki akartam venni de, nem jött így hát elkezdtem húzni azt, akkor ijedtem meg amikor, éreztem, hogy az általam szíjnak vélt valami, kaparni kezdett.

 ←→ 

 ←→ 

 Az én anyukám minden héten sütött öt nagy kenyeret a kemencében, az volt az igazi, amikor kisült és még forrón a kenyeret megszegve rákentük a zsírt és az azonnal szétolvadt rajta. Olyan finomságokat a mai gyerekek nem is tudnak elképzelni, nemhogy enni belőle. Elég sok munkával járt a kenyérsütés, már este megszitálta anyu a lisztet a nagy sütőteknőben, de előtte még vennünk kellett a Szikszai nénitől, ha jól emlékszem Pál korpát, ezt manapság élesztőnek nevezik. A megszitált liszt közepében langyos sós vizet öntött, majd a korpát is bele tette és hozzá egy kicsike lisztet is kavart. Amiben a korpa kora reggelre megkelt és ekkor az anyukám az összes lisztel, összedolgozta, majd hagyta pihentetni, hogy megkeljen. Akkor azt öt felé vágyta majd ismét alaposan, kidolgozta. Ekkor olyan kerek kosárkákban konyharuhát tett és abban beletette az összedolgozott tésztát.

Majd a kosárkákban tett kenyereket ott hagyta, hogy keljen még egy kicsit. Csak annyit, míg az édesanyám a kemencét felfűtötte annyira, hogy a kenyér megsüljön. Az pedig addig kellett fűteni, míg a kemence alján a szívanó nem szikrázott. (A szivanó egy olyan fából készült eszköz, amivel a szalmát föl lehetett tolni a kemencében és a parazsat is ezzel az eszközzel igazították el mielőtt a kenyeret a kemencében, rakták volna.) Ha igen ekkor már pont megfelelt a kenyér sütéséhez. Amikor már a kemence is megfelelő meleg volt, ekkor a kosárkákban lévő tésztát egy nagy fából készült lapátra tették egyenként, majd betolták a forró kemencében, ha mint egyiket sikerült berakni, akkor az előtét is becsukták, és már sülhetett is a finom házi kenyér. Ami körülbelül 4 órát vett igényben. (Az előte egy olyan kemence ajtót jelent, ami egy formázott fa kívül-belül betapasztott ajtó.) De mielőtt a kemencében vitték volna a kenyereket, előtte a késsel keresztben egy-két vonalkát húztak rajta, hogy formás legyen, ha megsül. Amikor kisült a finom illatát már messze földön lehetett érezni és nincs is hozzá hasonló illat.

 ←→ 

 

 ←→ 

 A nagy melegben a tanya hátánál leltek menedéket és ott is ebédeltek meg, én, mint apró gyermek figyeltem őket, ne hogy valamihez nyúljanak, ami nem az övéké, de ők nem bántottak semmit sem. De ott volt az a fránya fiú gyerek, aki alig volt idősebb, mint én egész nap a tanyában csatangolt és én pedig a nyomában, mint egy kutya. Már délután tájban lehetett, amikor a nagy gémes kutat felfedezte. Fiúgyermekként húzott egy vödör vizet a kútból, majd a vödröt a kút kávájára tette és azt mondta, gyere ide. Én, mit sem sejtve, odasétálva úgy nyakon öntött azzal a hideg vízzel, hogy még most is érzem, ha reá gondolok, minden szőr feláll a hátamon még ma is. KB kettő éve találkoztam az akkori kisfiúval, akinek mondtam, hogy miért öntött nyakon annak idején a hideg vízzel és ő csak nézett rám nem is emlékezett erre. Csak az én agyamban van ez az esemény eltárolva, ő ezt csak egy egyszerű csínynek fogta fel. Mészáros Pisti mosolygott, majd bocsánatot kért, hogy ezt tette velem annak idején.”Tudod nem voltam valami jó gyerek, amikor még kicsi voltam,”ezzel védekezett és én ezt a bocsánat kérését elfogadtam, mert az óta annyi idő eltelt, közben rájöttem, hogy a gyerekek nem, mint olyan, mint felnőtt emberkét viselkedik. Úgy mond, akkora benő a feje lágya, és ha lehetne visszamenni az időben, akkor sok mindent megváltoztatna. Közben eszemben jutott, hogy édesanyám milyen csodás kenyeret sütött hetente. A mai fiatalok elmennek a boltban és megvásárolják a számukra tetsző kenyeret, és még válogatnak is, hogy milyen ízesítésű legyen.

Mert ma az üzletekben legalább öt-hat fajta kenyeret lehet kapni, de régen, amikor én gyerek voltam nem volt ez így. Igaz a boltban is lehetett vásárolni egy fajta kenyeret, vagy ha azt is megcsinálták, hogy lisztet vittek a boltban és azt az eladó megmérte majd adott érte annyi kenyeret, amennyit a liszt ért.

 

 

 

←→