←→ 

 De nem találtam egy csepp vizet sem a kannában, elhatároztam, hogy úgy élek vele, mint a többi testvérem szokta. Ők ugyanis a tanya mögött lévő gémeskútból húztak vizet. Igen ám, de én még kicsiny gyerekként nem tudtam a vödröt kivenni a kútból, ezért gondoltam, hogy más módszerhez folyamodok. Olyan tárgyat kerítek, amivel tudok vizet a felszínre felhozni. Sok-sok gondolkozás után arra az álláspontra jutottam, hogy a levesmerő kanál éppen megfelel erre a célra. Közben kerestem egy hosszú madzagot és rákötöttem a kanalat, majd elkezdtem engedni a kútban lefelé, de sajnos a madzag, amit gondoltam elég jó lesz, nem bizonyult olyan hosszúnak, mint kellett volna, még a kút feléig sem értem le vele. Reméltem hogy kihúzom és kötök még rá vagy két métert és akkor már bizonyosan mindent rendben lesz és tudok vizet a merőkanállal felhozni. De sajnos nem így történt, mivel kezdtem fölfelé húzni a kanalat, az a kút oldalához csapódott, és potty, máris a vízben landolt. Így hát nem volt sikeres a vízszerzés, nem is mondtam el senkinek ezt. Édesanyám sokáig kereste a levesmerő kanalat, és nem értette miért tűnt el, mint a kámfor. Hát én csak lapítottam, de nem mondtam el, hogy a gémeskútban, ha keresné, akkor ott bizonyára meg is találná. Mondja tovább a történetét Sára. Az egyik alkalommal a fiúk úgy határoztak, hogy a kutat megtisztítják és kimerik belőle az összes vizet. Majd ekkor került elő a levesmerő kanál több egyéb más társaságában. De hogy azok miként kerültek oda én azt tényleg nem tudom. A Bogár kutyám mellett még volt egy másik kutyusunk is, amit Csokinak neveztünk el, az, amikor elhalálozott igazi szertartásos temetést készítettünk neki a tanya háta mögötti bányagödörben, még keresztet is állítottunk. Évekig naponta friss mezei virágot vittünk a sírjára. Az egyik alkalommal a T.Sz.-be dolgozó nők jöttek kapálni a tanya környékén lévő növényeket és a sok asszony közül valaki még a fiát is elhozta magával.

 ←→ 

 

 ←→ 

 De sajnos sokszor úgy el voltak a búzában bújva, hogy alig találtunk rá. Mire biztonságos helyre hajtottuk őket akkora már a zivatar is odébb állt mi gyerekek, pedig csak csurom vizesen mentünk be a lakásban, hogy keresünk valami másik ruhát, ami nem csöpög a víztől. Az igazsághoz az is hozzájárul, hogy akkoriban még olyan meleg esők voltak, nem úgy, mint manapság. Meséli nekem Sára. Amikor első osztályos voltam akkor még a szomszédasszony disznójától is féltem mondja tovább a történetét. A velem egy idős másik szomszédban lakó fiú mindig elkísért addig, hogy a nagy koca ne hogy bántson engemet. Még ma is elevenen él bennem ez. Hisz Diós Imi is csak 6-7 esztendős lehetett, amikor ezeket, a hősies tetteket véghezvitte, talán már nem is emlékszik ezekre, az eseményekre sem. De ha most belegondolunk abban, hogy mi is történhetett volna, ha tényleg megtámad az a hatalmas állat bennünket. Most úgy érzem nem is voltam annyira biztonságban, de Imi mellett azt éreztem, nem kell félni minden rendben, van. Telt –múlt az idő az egyik alkalommal az édesanyám és a malacos szomszédasszony együtt ment kifelé a tanyára, majd én pedig mögöttük ballagtam, és közben hallgatóztam, mit is beszélgetnek. Arra lettem figyelmes, hogy mondván „hülye vagy te komám, bolond vagy te komám”Ezt én már csak nem tűrhettem el, ha az anyukám, nem mondta vissza neki, hogy foglalkozzon inkább magával és ne őt bántja. Egyet sem gondolkoztam, hátúról Róza nénit úgy fenékben, rúgtam, majd gyors mozdulattal elillantam onnan, félve attól, hogy ha elkap, kapok egy-két pofont, de ennek még ma sem jött el az ideje és már tudom nem is lehetséges, mivel a néni már réges-rég halott. Szerintem jót nevettek azon, hogy én, mint kis gyermek megvédi az édesanyját az ilyen támadásoktól. Az egyik alkalomkor, amikor csak mi gyerekek tartózkodtunk a tanyán kint, Olyan szomjas voltam, hogy azt hittem rögvest elájulok.

 ←→ 

 ←→ 

 Ha jól emlékszem egy olyan egyenes hosszú szárú pennát kaptunk a kezünkben és egy üveg tintát is. A tintásüvegnek lecsavartuk a kupakját, majd a pennát belemártottuk, és már írhattunk is vele, ha közben nem csöppent el, s hagyott akkorra nagy pacnit a füzeten, hogy azt beterítette. Ekkor a túlbuzgó tanító bácsi akkorra körmösöket húzott a kezünkre. Igaz, aki azzal meg tanult írni, egy élet is kevés hogy elfeledje azt. Ezt az eseményt azért írtam egyes szám első személyben, mert, igen ez velem is pont így történt meg. Közben ne feledjük el azt, sem hogy Sárika még mindig pösze és ezért sokkal többet kap abból a bizonyos vonalzóból is. A nagy nehézség ellenére, ha lassan is, de múlnak a napok és hamarosan vége az első tanévnek is. Igen ám, de Sárával problémák vannak a beszédével, ezért a szülőket kéreti be a körmösöket adó nevelő elbeszélgetésre. Az apja megy el és meghallgatja a tanár úr véleményét, ami a következő „a gyermeknek nincs, annyira nagy problémája mind gondolnák, egy-két év és teljesen kinövi a pöszeséget, ezért azt javaslom, hogy megegyezhetünk abban, hogy tovább engedem a második osztályban, de sajnos ennek ára van, még pedig egy pár hatalmas pulyka, amit holnap várok szeretettel az otthonomban.”.

A pulykát azért kérte a nevelő úr, hogy a gyermeket a második osztályban engedhesse a beszéd hibái ellenére is. Tudván azt ő, hogy a szülők sok-sok ilyen állatot tartanak a tanyán. Gondolta összeköti a kellemest a hasznossal és neki is, jut a finom pulyka húsból. Hisz egy kifejlődött állat kb 20kg-ot is nyom. Arra nem gondolt, hogy mennyi probléma és odafigyelés kell mire ez az állat, eléri azt a bizonyos súlyt. De szerintem az sem volt eszében, hogy amikor jön egy-egy zivatar, ebben a családban nem az a szokás hogy gyorsan beszaladunk és becsukjuk az ajtót magunk mögött, hanem elindulunk és megkeressük a pulykákat, hogy ne legyen nekik semmi bajuk a nagy zivatarban.

 ←→ 

 ←→ 

Azt hiszem, itt már senki nem törődik senkivel csak a saját maga kis burkolt világában él. Pedig most aztán igazán kellene, a legkisebbre a figyelem mivel kezdődik az életének egy igen fontos szakasza az iskola. Amint már említettem a beszédével még mindig vannak, problémák egyes betűket nem tud kiejteni, és senki nem tanítja, hogyan is mondja ki.

  Szeptember elseje, ezt minden gyermeknek, aki iskolában indul, egy nagyon nagy lépés az életében. A mi kis fősünknek is elérkezett ez a pillanat és nem mondhatnám azt, hogy öröm teljes volt. Amikor az édesanyja a kezét elengedte majd egy hatalmas nagy teremben, hagyta. Rajta kívül még sok-sok kis lányka és fiú is volt ott, ha jól emlékszem, akkor 44 gyermeket hoztak azon a napon ide, hogy elkezdje azt a bizonyos első osztályt. A tanító bácsi egy igen öreg és szigorúnak látszik, a kezében egy fából készült vonalzót szorongat. De vajon miért van mindig nála ez a vonalzó? Ezt nem csak Sára, de a többi gyermek sem, tudta el sem képzelni, alig telt el néhány nap és sajnos rá kellett döbbenni az igazságra hogy a vonalzóval, Néha-néha odacsap az idős tanító. De a legrosszabb még ezután kezdődik. Ha valaki nem tud, valamire válaszolni azt azonnal a sor végére állítja, és amikor minden gyermeket meghallgatott, akkor jönnek az erős és kegyetlenségek.”Előbb a jobb kezed tartsd ki „mondván a nevelő, majd odacsap a gyermeknek a körmére a favonalzóval akkorát, hogy ha rá gondolok, még ma is fáj a helye. De ez nem elég ekkor mondván „most a bal kezedet tartod ide úgy, hogy minden körmödet láthassam” és oda is ráüt a kegyetlen tanár úr. Így hát hamar kiderül nem is olyan jó iskolában járni, mint gondolták a gyerekek. Abban az időben még nyoma sincs az örökírónak. De még a töltőtollat sem vehetik a kezükben az első osztályos gyermekek. Hogy mivel tanulnak meg írni mégis? Hát ezt is elmesélem, csak egy kis időre van  szükségem, mert a saját gondolataimat is elő kell vennem.

 ←→

 

 

 

 

 ←→ 

Este nagy lakomát csaptak és minden féle finom falat került az asztalra, disznótorkor ez így szokás. Elő ételként egy jó orja leves házi készítésű csigatésztával, majd követi a töltött káposzta finom tejföllel és hogy biztos mindenki jól lakjon, meg is kóstálják a nap folyamán készült kolbászt, s hurkát hozzá némi savanyúságot és véleményt lehet mondani a napi munka minőségéről is. A házi gazda kínálja az étket, hogy biztos mindenki tele gyomorral térjen haza. Mondogatja is „szedjen még bátram Zsuzsika a töltött káposztából is”, az pedig „köszönöm, de már nem kérek többet, mivel igencsak tele ettem magam”. Erre a kis Sára felugrik és gyors mozdulatokkal teli, szedi a Zsuzsika néni tányérját csurgóra, vagyis annyira hogy a leve már folyik is kifelé a tányér szélén. Az édesapja ezt látván, a kislányának ad egy úgy mond nyaklevest, ezért a viselkedéséért. Talál akkor még el is sírta magát, hogy ott a vendégek előtt kikapott, visszagondolva ez volt életi első és utolsó, amikor az apja odacsapott neki, de egy életre megtanulta, hogyha egy vendég, ha nem kér, akkor nem molesztálja és nem is kínálja többször. Hátha engem kérdeznétek, szerintem, még egyszer-kétszer megkérdezhetné, hogy hátha nem gondolta idő közben meg magát a kedves vendég, s szívesen fogyasztana az elébe tett ételből vagy italból, de a mi Sáránk ezt az óta sosem kérdi még kétszer. Ha nem kell, elsőnek akkor az legyen úgy, őt ezért sosem ütik nyakon még egyszer. Esetleg azt mondják róla, hogy sajnálta az étket, amit a vendégei elé rakott, de ez nem igaz, mert akkor nem is tette volna oda. Ebből kiderül, hogy igenis egy-egy szülői intésnek milyen nagy hatása lehet a gyermekre egy életen át.

Mire Sári betölti a 6-ik életévét akkorra annyira, szétmegy, a szülök kapcsolata, este úgy alszik el, hogy veszekedés és kiabálásra, de sajnos a reggeli ébredés is ezzel az előbb említett civakodással folytatódik.

 ←→