←→ 

 Az én anyukám minden héten sütött öt nagy kenyeret a kemencében, az volt az igazi, amikor kisült és még forrón a kenyeret megszegve rákentük a zsírt és az azonnal szétolvadt rajta. Olyan finomságokat a mai gyerekek nem is tudnak elképzelni, nemhogy enni belőle. Elég sok munkával járt a kenyérsütés, már este megszitálta anyu a lisztet a nagy sütőteknőben, de előtte még vennünk kellett a Szikszai nénitől, ha jól emlékszem Pál korpát, ezt manapság élesztőnek nevezik. A megszitált liszt közepében langyos sós vizet öntött, majd a korpát is bele tette és hozzá egy kicsike lisztet is kavart. Amiben a korpa kora reggelre megkelt és ekkor az anyukám az összes lisztel, összedolgozta, majd hagyta pihentetni, hogy megkeljen. Akkor azt öt felé vágyta majd ismét alaposan, kidolgozta. Ekkor olyan kerek kosárkákban konyharuhát tett és abban beletette az összedolgozott tésztát.

Majd a kosárkákban tett kenyereket ott hagyta, hogy keljen még egy kicsit. Csak annyit, míg az édesanyám a kemencét felfűtötte annyira, hogy a kenyér megsüljön. Az pedig addig kellett fűteni, míg a kemence alján a szívanó nem szikrázott. (A szivanó egy olyan fából készült eszköz, amivel a szalmát föl lehetett tolni a kemencében és a parazsat is ezzel az eszközzel igazították el mielőtt a kenyeret a kemencében, rakták volna.) Ha igen ekkor már pont megfelelt a kenyér sütéséhez. Amikor már a kemence is megfelelő meleg volt, ekkor a kosárkákban lévő tésztát egy nagy fából készült lapátra tették egyenként, majd betolták a forró kemencében, ha mint egyiket sikerült berakni, akkor az előtét is becsukták, és már sülhetett is a finom házi kenyér. Ami körülbelül 4 órát vett igényben. (Az előte egy olyan kemence ajtót jelent, ami egy formázott fa kívül-belül betapasztott ajtó.) De mielőtt a kemencében vitték volna a kenyereket, előtte a késsel keresztben egy-két vonalkát húztak rajta, hogy formás legyen, ha megsül. Amikor kisült a finom illatát már messze földön lehetett érezni és nincs is hozzá hasonló illat.

 ←→ 

 

 ←→ 

 A nagy melegben a tanya hátánál leltek menedéket és ott is ebédeltek meg, én, mint apró gyermek figyeltem őket, ne hogy valamihez nyúljanak, ami nem az övéké, de ők nem bántottak semmit sem. De ott volt az a fránya fiú gyerek, aki alig volt idősebb, mint én egész nap a tanyában csatangolt és én pedig a nyomában, mint egy kutya. Már délután tájban lehetett, amikor a nagy gémes kutat felfedezte. Fiúgyermekként húzott egy vödör vizet a kútból, majd a vödröt a kút kávájára tette és azt mondta, gyere ide. Én, mit sem sejtve, odasétálva úgy nyakon öntött azzal a hideg vízzel, hogy még most is érzem, ha reá gondolok, minden szőr feláll a hátamon még ma is. KB kettő éve találkoztam az akkori kisfiúval, akinek mondtam, hogy miért öntött nyakon annak idején a hideg vízzel és ő csak nézett rám nem is emlékezett erre. Csak az én agyamban van ez az esemény eltárolva, ő ezt csak egy egyszerű csínynek fogta fel. Mészáros Pisti mosolygott, majd bocsánatot kért, hogy ezt tette velem annak idején.”Tudod nem voltam valami jó gyerek, amikor még kicsi voltam,”ezzel védekezett és én ezt a bocsánat kérését elfogadtam, mert az óta annyi idő eltelt, közben rájöttem, hogy a gyerekek nem, mint olyan, mint felnőtt emberkét viselkedik. Úgy mond, akkora benő a feje lágya, és ha lehetne visszamenni az időben, akkor sok mindent megváltoztatna. Közben eszemben jutott, hogy édesanyám milyen csodás kenyeret sütött hetente. A mai fiatalok elmennek a boltban és megvásárolják a számukra tetsző kenyeret, és még válogatnak is, hogy milyen ízesítésű legyen.

Mert ma az üzletekben legalább öt-hat fajta kenyeret lehet kapni, de régen, amikor én gyerek voltam nem volt ez így. Igaz a boltban is lehetett vásárolni egy fajta kenyeret, vagy ha azt is megcsinálták, hogy lisztet vittek a boltban és azt az eladó megmérte majd adott érte annyi kenyeret, amennyit a liszt ért.

 

 

 

←→ 

 ←→ 

 De nem találtam egy csepp vizet sem a kannában, elhatároztam, hogy úgy élek vele, mint a többi testvérem szokta. Ők ugyanis a tanya mögött lévő gémeskútból húztak vizet. Igen ám, de én még kicsiny gyerekként nem tudtam a vödröt kivenni a kútból, ezért gondoltam, hogy más módszerhez folyamodok. Olyan tárgyat kerítek, amivel tudok vizet a felszínre felhozni. Sok-sok gondolkozás után arra az álláspontra jutottam, hogy a levesmerő kanál éppen megfelel erre a célra. Közben kerestem egy hosszú madzagot és rákötöttem a kanalat, majd elkezdtem engedni a kútban lefelé, de sajnos a madzag, amit gondoltam elég jó lesz, nem bizonyult olyan hosszúnak, mint kellett volna, még a kút feléig sem értem le vele. Reméltem hogy kihúzom és kötök még rá vagy két métert és akkor már bizonyosan mindent rendben lesz és tudok vizet a merőkanállal felhozni. De sajnos nem így történt, mivel kezdtem fölfelé húzni a kanalat, az a kút oldalához csapódott, és potty, máris a vízben landolt. Így hát nem volt sikeres a vízszerzés, nem is mondtam el senkinek ezt. Édesanyám sokáig kereste a levesmerő kanalat, és nem értette miért tűnt el, mint a kámfor. Hát én csak lapítottam, de nem mondtam el, hogy a gémeskútban, ha keresné, akkor ott bizonyára meg is találná. Mondja tovább a történetét Sára. Az egyik alkalommal a fiúk úgy határoztak, hogy a kutat megtisztítják és kimerik belőle az összes vizet. Majd ekkor került elő a levesmerő kanál több egyéb más társaságában. De hogy azok miként kerültek oda én azt tényleg nem tudom. A Bogár kutyám mellett még volt egy másik kutyusunk is, amit Csokinak neveztünk el, az, amikor elhalálozott igazi szertartásos temetést készítettünk neki a tanya háta mögötti bányagödörben, még keresztet is állítottunk. Évekig naponta friss mezei virágot vittünk a sírjára. Az egyik alkalommal a T.Sz.-be dolgozó nők jöttek kapálni a tanya környékén lévő növényeket és a sok asszony közül valaki még a fiát is elhozta magával.

 ←→ 

 

 ←→ 

 De sajnos sokszor úgy el voltak a búzában bújva, hogy alig találtunk rá. Mire biztonságos helyre hajtottuk őket akkora már a zivatar is odébb állt mi gyerekek, pedig csak csurom vizesen mentünk be a lakásban, hogy keresünk valami másik ruhát, ami nem csöpög a víztől. Az igazsághoz az is hozzájárul, hogy akkoriban még olyan meleg esők voltak, nem úgy, mint manapság. Meséli nekem Sára. Amikor első osztályos voltam akkor még a szomszédasszony disznójától is féltem mondja tovább a történetét. A velem egy idős másik szomszédban lakó fiú mindig elkísért addig, hogy a nagy koca ne hogy bántson engemet. Még ma is elevenen él bennem ez. Hisz Diós Imi is csak 6-7 esztendős lehetett, amikor ezeket, a hősies tetteket véghezvitte, talán már nem is emlékszik ezekre, az eseményekre sem. De ha most belegondolunk abban, hogy mi is történhetett volna, ha tényleg megtámad az a hatalmas állat bennünket. Most úgy érzem nem is voltam annyira biztonságban, de Imi mellett azt éreztem, nem kell félni minden rendben, van. Telt –múlt az idő az egyik alkalommal az édesanyám és a malacos szomszédasszony együtt ment kifelé a tanyára, majd én pedig mögöttük ballagtam, és közben hallgatóztam, mit is beszélgetnek. Arra lettem figyelmes, hogy mondván „hülye vagy te komám, bolond vagy te komám”Ezt én már csak nem tűrhettem el, ha az anyukám, nem mondta vissza neki, hogy foglalkozzon inkább magával és ne őt bántja. Egyet sem gondolkoztam, hátúról Róza nénit úgy fenékben, rúgtam, majd gyors mozdulattal elillantam onnan, félve attól, hogy ha elkap, kapok egy-két pofont, de ennek még ma sem jött el az ideje és már tudom nem is lehetséges, mivel a néni már réges-rég halott. Szerintem jót nevettek azon, hogy én, mint kis gyermek megvédi az édesanyját az ilyen támadásoktól. Az egyik alkalomkor, amikor csak mi gyerekek tartózkodtunk a tanyán kint, Olyan szomjas voltam, hogy azt hittem rögvest elájulok.

 ←→ 

 ←→ 

 Ha jól emlékszem egy olyan egyenes hosszú szárú pennát kaptunk a kezünkben és egy üveg tintát is. A tintásüvegnek lecsavartuk a kupakját, majd a pennát belemártottuk, és már írhattunk is vele, ha közben nem csöppent el, s hagyott akkorra nagy pacnit a füzeten, hogy azt beterítette. Ekkor a túlbuzgó tanító bácsi akkorra körmösöket húzott a kezünkre. Igaz, aki azzal meg tanult írni, egy élet is kevés hogy elfeledje azt. Ezt az eseményt azért írtam egyes szám első személyben, mert, igen ez velem is pont így történt meg. Közben ne feledjük el azt, sem hogy Sárika még mindig pösze és ezért sokkal többet kap abból a bizonyos vonalzóból is. A nagy nehézség ellenére, ha lassan is, de múlnak a napok és hamarosan vége az első tanévnek is. Igen ám, de Sárával problémák vannak a beszédével, ezért a szülőket kéreti be a körmösöket adó nevelő elbeszélgetésre. Az apja megy el és meghallgatja a tanár úr véleményét, ami a következő „a gyermeknek nincs, annyira nagy problémája mind gondolnák, egy-két év és teljesen kinövi a pöszeséget, ezért azt javaslom, hogy megegyezhetünk abban, hogy tovább engedem a második osztályban, de sajnos ennek ára van, még pedig egy pár hatalmas pulyka, amit holnap várok szeretettel az otthonomban.”.

A pulykát azért kérte a nevelő úr, hogy a gyermeket a második osztályban engedhesse a beszéd hibái ellenére is. Tudván azt ő, hogy a szülők sok-sok ilyen állatot tartanak a tanyán. Gondolta összeköti a kellemest a hasznossal és neki is, jut a finom pulyka húsból. Hisz egy kifejlődött állat kb 20kg-ot is nyom. Arra nem gondolt, hogy mennyi probléma és odafigyelés kell mire ez az állat, eléri azt a bizonyos súlyt. De szerintem az sem volt eszében, hogy amikor jön egy-egy zivatar, ebben a családban nem az a szokás hogy gyorsan beszaladunk és becsukjuk az ajtót magunk mögött, hanem elindulunk és megkeressük a pulykákat, hogy ne legyen nekik semmi bajuk a nagy zivatarban.

 ←→